Lepra az Árpád-kori Abasáron

2022. 01. 25.

Abasár északnyugati részén, Pétermály (Peterma) lelőhelyen 2014-ben 64 Árpád-kori templom körüli temetőhöz tartozó sírt tártak fel a Dobó István Vármúzeum munkatársai. Az embertani vizsgálatok során megfigyelték a 41. sírban eltemetett, 40–60 év közötti férfi, illetve a 62. sírban elhelyezett, 60 évnél idősebb nő koponyáján a lepra nyomait.

A lepra többféle módon jelentkezhet a csontokon, minél hosszabb a betegség, annál jobban láthatók a csontokon az elváltozások. Ennek következtében az abasári koponyákon a töredékességük ellenére megfigyelhető, hogy az orrüreg alsó széle kiszélesedett, lekerekedett (kék nyíllal jelölve). A betegség megléte nem meglepő ebben az időszakban, mivel a Kárpát-medencében a 10–11. században már kimutatták néhány elhunytnál.

 

Abasár – Pétermály, 62. sír koponyája

 

Abasár – Pétermály, 41. sír koponyája

 

 

A középkori Magyarországon a leprásokról vagy „poklosokról”, „bélpoklosokról”, valamint a leprosoriumok jelenlétéről is rendelkezünk forrásokkal. Az ókori vagy pogány gyógyítók a járványok idején gyakran megtagadták a fertőzöttek kezelését, ezzel szemben a kereszténység a betegek ápolásának új szellemiségét hozta el, amely a felebaráti szeretet alapján felkarolta a betegségben szenvedőket.

Az írott forrásokban ez a betegség már a 13. században megjelenik, egy ekkorra keltezhető oklevélben kerül említésre a Veszprém melletti „leprások kutja” („puteus leprosorum”). A megbetegedések száma a 14. századig növekedett (többek között a Szentföldről hazatért vagy átutazó keresztesek miatt), azonban a 16-18. századi Magyarországon is előfordultak még lepraesetek.

A 41. sírt a 12. század második felére keltezhetjük, a 62. sír leprás halottját pedig legkésőbb a 12. század végén temethették el. A lepra ebben a közösségben – a feltárt sírok alapján – a legkorábban a 12. század elején-közepén jelenhetett meg. A temető későbbi feltárásai természetesen megváltoztathatják az erre vonatkozó jelenlegi ismereteinket.

 

Abasár – Pétermály, 41. sír 

 

A csontokon még több száz év elteltével is azonosítható elváltozások arra utalnak, hogy az abasári személyekről az egykori közösség tudta (hiszen láthatta), hogy leprások. Azt, hogy ezek az emberek milyen bánásmódban részesültek (akár évtizedekig, hiszen a lepra lassú lefolyású), illetve hogy a betegség hogyan változtatta meg addigi életüket, egyelőre nem tudjuk. Azonban nem éltek kitaszítottan a helyi közösségektől.

 

Krónikarészlet leprásokról (James le Palmer, Omne bonum. London, British Library, MS Royal 6 E VI, vol. 2, fol. 301. alapján)

 

Az ismert leprosoriumok (leprakórházak) a késő középkorban távol voltak Abasártól, földrajzilag legközelebb a majdnem 100 évvel később, az 1280-ban alapított kompolti ispotály működött. A középkori Magyarországon az ispotályok tevékenységei közé azonban nem tartozott a leprások gyógyítása, tehát az abasári leprások a közösségen belül élhettek. Temetésük során sem különböztették meg őket a keresztény közösség más tagjától, a felszentelt területen helyezték őket örök nyugalomra.

 

Abasár – Pétermály Árpád-kori temető légifelvételen

 


 

Tóth Zoltán

régész, muzeológus

Dobó István Vármúzeum