„Kossuth-bankók” a Dobó István Vármúzeum gyűjteményében

1848-ra már általános volt a papírpénz használata a Habsburg Monarchia minden területén, így Magyarországon is. Az állam hivatalos fizetőeszköze 1753-tól az ezüst alapú konvenciós, vagy pengő forint volt, melyet 1857-ig használtak. Az uralkodók közül először Mária Terézia bocsátott ki papírpénzt 1762-ben, ez volt az úgynevezett bankócédula. Ezt ugyan nem volt kötelező mindenhol elfogadni, de a monarchia valamennyi adó-, kamarai és bankpénztáránál lehetett használni. Mivel ezüstre szabadon átváltható volt, a kényelem miatt előszeretettel használták.

Az állam azonban, elsősorban a hadikiadások fedezési kényszere miatt, a 18. század végétől egyre gyakrabban nyúlt a fedezetlen papírpénz kibocsátásának eszközéhez. Ennek hatására rohamosan nőtt a papírpénz mennyisége, ami annak elértéktelenedéséhez, inflációhoz vezetett. A fedezetlen kibocsátás ezzel együtt párhuzamos értékrendszer kialakulását is eredményezte, hiszen más volt egy termék ára ezüstpénzben és más az elméletileg azonos névértékű papírpénzben. A Monarchia kormányzata 1811-ben és 1816-ban jelentősen leértékelte a papírpénzt, és kialakította az ezüst és a papírpénz stabil arányát. A pénzkibocsátás jogát pedig az Osztrák Nemzeti Bank (nevében állami, de valójában magán hitelintézet) kapta meg 1817-ben. Gyakorlatilag ez az intézmény volt 1918-ig a Monarchia nemzeti bankja.

Ilyen előzmények után a reformkorban a magyar ellenzéki politikusok egyik fontos követelése volt a nemzeti bank és az önálló magyar pénzrendszer megteremtése, ami a 12 pont követelései közé is bekerült. A kor politikusai ugyanis kulcsfontosságúnak tartották az Ausztriától való pénzügyi függetlenség megteremtését, hiszen ennek segítségével látták alátámaszthatónak a Monarchián belüli magyar függetlenséget és gazdasági egyenjogúsítást. Az 1848-as törvények megteremtették ugyan az önálló magyar pénzügyminisztériumot, azonban a nemzeti bank felállítására nem kerülhetett sor.

A Batthány-kormánynak azonban sürgősen pénzre volt szüksége, amit először úgy próbáltak megszerezni, hogy a lakosságot igyekeztek arra rávenni, hogy a fedezettel rendelkező osztrák értékű papírforintokat váltsák át a kormány által kibocsájtott pénzjegyekre. Ezzel mintegy állampapírokat vásároljanak. A kormány pedig ezt a pénzt akarta átváltani az Osztrák Nemzeti Bankban valódi ezüstpénzre. Erre azonban az Osztrák Nemzeti Bank kevés hajlandóságot mutatott. Emiatt egy kényszermegoldáshoz kellett folyamodni. A minisztérium 1848. június 17-én egyezményt kötött a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal, melyben a Bank vállalta, hogy 5 millió forint arany és ezüst ellenében kibocsát 12,5 millió forint értékben bankjegyet. A pénz előállításának a feladatát az állam vállalta magára. Legnagyobb szükség az 1 és 2 forintos címletű aprópénzre volt, ugyanis a hétköznapi életben azt használták leginkább. A pénzkibocsátásra az uralkodó és az osztrák minisztérium egyetértésével került sor. Először a 2 forintosok kerültek forgalomba 1848. augusztus 14-én. Az 1 forintosokat csupán októberben kezdték előállítani.

Az osztrák és a magyar kormány közötti feszültség növekedésével a pénzkibocsátás új korszaka kezdődött. A magyar országgyűlés ugyanis 1848. július 11-én a hadseregfejlesztés költségeire megszavazatott 42 millió forintnyi hitelt, melynek fedezetéül szolgáló pénz kibocsátására már nem sikerült uralkodói jóváhagyást szerezni. Sőt, augusztus végén már többek között az önálló magyar pénzügyminisztérium megszüntetését is követelték Bécsben. Az osztrák kormány, valamint az uralkodó és a magyar kormány közötti vita oda vezetett, hogy a Batthyány-kormány szeptember 11-én benyújtotta a lemondását. Szeptember 12-én ugyan újra gróf Batthyány Lajos kapott miniszterelnöki megbízást, de a szakítás már elkerülhetetlen volt. Szeptember 16-án Batthyány Lajos miniszterelnök uralkodói szentesítés nélkül elrendelte a július 11-én megszavazott hadsereg felállítását és a fedezetül szolgáló pénz kibocsátását. Ezt követően 5 forintos címleteket kezdtek el megjelentetni, majd október 22-én napvilágot látott a 100 forintos címletről intézkedő rendelet.

Pénzként használták még az 50 és 100 forintos kincstári kamatos utalványokat, melyeket 5% kamat mellett 3, 6 és 12 hónap lejáratra állítottak ki. Ezeket nemesfém és osztrák bankjegyek felvásárlására szánták. A fémre a saját kibocsátású bankjegyek fedezetének megteremtéséhez, az osztrák bankjegyekre pedig a külfölddel folytatott kereskedelemben volt szükség. Hiszen a magyar kormány által előállított bankjegyek, melyeket Kossuth-bankóknak is nevezünk, nem voltak konvertibilisek, így csak az országon belül lehetett azokat használni.

1848 végén tehát fedezettel rendelkező 1 és 2 forintosok, valamint fedezetlen 5 és 100 forintosok, valamint szintén fedezetlen 50 és 100 forintos kincstári utalványok voltak forgalomban, melyek mellett természetesen használták az osztrák papírpénzeket is.

Rendkívüli esetben sor kerülhetett még szükségpénzek kiadására. Erre példa az Egerben nyomtatott szükségpénz.

A szabadságharc időszakában a fedezettel rendelkező pénzből 4.186.970 Ft-ot nyomtattak, a fedezet nélküliből pedig 61.947.096 forintot. A Kossuth bankók, Horvátországot kivéve az egész országban elterjedtek, és nagyrészt kiszorították az osztrák fizetőeszközt. Ez azonban még az osztrák hatóságoknak is komoly problémát jelentet, ugyanis a decemberi támadást követően az általuk megszállt területeken a lakosok a magyar pénzeket használták. Az állami jövedelmeket csak ebben lehetett beszedni és a hatóságok is csak ilyen pénzekkel rendelkeztek. Az osztrák kormány és a katonai vezetés is egyetértett abban, hogy a magyar hatóságok által kibocsátott pénzt ki kell vonni a forgalomból, kérdés volt azonban, hogy ezt milyen módon tegyék. Végül a kártérítés nélküli kényszerbeváltás mellett döntöttek. A pénz érvénytelenítését először Kossuth nevének eltüntetésével végezték el, majd az 1849. július 11-i rendeletet követően el is kellett azokat égetni.

A szabadságharc leverése után az osztrák hatóságok lefoglaltak 2,1 millió forint nemesfémet és érvénytelenítettek 61 millió forint fedezetlen papírpénzt, valamint 1,5 millió forint értékű kincstári utalványt. Emellett maguk is kibocsátottak 70 millió forintnyi pénzhelyettesítő utalványt, melyeket csak Magyarországon lehetett használni. A számok érzékeltetéséhez szolgáljon egy adat: 1868-ban a magyar állam költségvetésének kiadási oldalán 136 millió forint szerepelt. A pénzek megsemmisítése és az osztrák kényszerpénzek kibocsátásával tehát az országnak szinte egy teljes évnyi nemzeti jövedelme veszett el.

A Kossuth bankók mindegyikét természetesen nem sikerült megsemmisíteni, a lakosság próbálta azokat elrejteni. Ennek az érzelmi okokon túl egy gyakorlati alapja is volt, számítottak azok későbbi beváltására. Ez utóbbira azonban a kiegyezést követően sem került sor. Így a 48-as pénzek, reálértéküket végleg elveszítették, azonban a nemzeti emlékezet és ezáltal gyűjteményünk becses darabjaivá váltak.

Fejér Ingrid

történész-muzeológus

Irodalom

Ambrus Béla: Magyarország papírszükségpénzei 1723-tól 1914-ig. Budapest. 1977. 

Fábiánné Kiss Erzsébet: A "Kossuth-bankók sorsa az osztrák uralom idején. Századok (1984) 273–303.

Garami Erika: Kossuth Lajos 1860–61-es londoni bankókibocsátása és pere. Századok (1995) 407–445.

Hidas Peter I.: Az osztrák kormányzat gazdaságpolitikájának hatása Magyarországon, 1849–1853. Századok (1982) 743–759.

Leányfalusi Károly – Nagy Ádám: Pénzek 1848-49-ben: a magyar forradalom és szabadságharc pénzei. Kecskemét, 2000.

Pallos Lajos – Torbágyi Melinda – Tóth Csaba: A magyar pénz története – A kezdetektől napjainkig. Budapest, 2012.

Rádóczy Gyula – Tasnádi Géza: Magyar papírpénzek: 1848–1992. Budapest, 1992.

Tasnádi Géza: Érték és ritkaságjelzés. Magyar papírpénzek  1848–1992. Budapest, 1995.