HÁROM ÉS FÉL NAP

„S hogyha földobnám az égre

Szívemet,

Melegítné a világot

Nap helyett” 

– írta romantikus töltetű, felfokozott érzelemmel teli sorait Petőfi Sándor az Egri hangok című versében, amikor 1844-ben ‒ a helyi hagyomány szerint február 18-tól 21-ig, három és fél napig ‒ Egerben, e kis barokk városban tartózkodott.

Ezzel a mottóval nyitottuk meg a Dobó István Vármúzeumban Petőfi Sándor születésének 200 éves évfordulóján az Érzelmek hullámhosszán… című kiállításunkat is. Közel száz műalkotást felvonultatva idézzük meg Petőfi Sándor költői világát, lírába foglalt gondolatait, valamint korának, a reformkornak és az 1848‒49-es forradalmi eseményeket (melyeknek katalizátora volt) követő évtizedek legfontosabb művészeti irányzatát, a romantika festészetét. Ennek az 1820 és 1870 között Magyarországon virágzó színes, műfajokban és alkotó személyiségekben nagyon gazdag művészi világnak a felvázolására, felelevenítésére, az országos tendenciák értelmezésére vállalkozunk a Ziffer Sándor Galériában az egri képtár festményeiből válogatva, valamint országos és vidéki múzeumok és magángyűjtemények kollekciójából kölcsönzött művek bemutatásával 2022. október 14. és 2023. május 31-e között.

Eger azon városok közé tartozik tehát, ahol – ha pár napra is, de – járt Petőfi. Az egriek tudnak erről, és az itt született versét is sokan ismerik. Hogy az Egri hangok könnyed, divatos bordal-e, vagy érzelmileg nagyon is mély hitvallás – melyben Petőfi elhivatottságérzésének méltósága párosul sokszínű romantikus egyéniségének közvetlenségével –, közelítés kérdése. A haza dicsősége, a tehetetlen jelen és a virágzó jövő víziójának hármassága fut végig kozmikus szférákig kiterjesztett szubjektív hangvételű sorain, miközben játékos versformájával, a hagyományos bordaloktól eltérő kompozíciójával szinte megújította a reformkor e kedvelt műfaját. E „hazafias bordal” később, az Életképek című rangos folyóirat 1844-es pályázatának győztese lett. 

Petőfi egri tartózkodásának emlékét őrzi egy Orlai Petrich Soma (1922–1881) által készített festmény, mely lappang, vagy tán megsemmisült (de Ernst Lajos 1922-ben még tudott róla: olaj, vászon 52×85 cm) és egy, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött rajz, Petőfi az egri kispapok között (vázlat) címmel (papír, ceruza, biszter, toll, lapméret: 211×328 mm, J.n. Ltsz.: 1950‑4269), az irodalomkedvelő kispapok társaságában verseit szavaló költőről. Petőfi egy nagy, duplaablakos, cserépkályhával fűtött ebédlőben egy sokak által körülvett hosszú asztal előtt állva, egy jobb kezében tartott papírról olvassa fel költeményét. Másik kezének erőteljes gesztusával kíséri szavait, melynek hatása leolvasható hallgatóságának ráirányuló figyelméből, a papnövendékek testtartásából, széles mozdulataiból.

Mielőtt elmesélnénk e 179 évvel ezelőtti néhány nap történetét, térjünk vissza pár gondolat erejéig Petőfi egri látogatását megelőző, Debrecenben eltöltött sorsfordító hónapjaira: „Az 1843/4ki telet e kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg” ‒ jegyezte fel Útileveleiben Petőfi. Debrecenben Pákh Albertet (1823–1867) kereste fel, aki ott nevelősködött és jogi tanulmányait folytatta. Már Sopronból ismerték egymást. Pákh a beteg költőt amíg valamivel jobban nem lett, magánál tartotta, aztán Fogas Józsefnénél, a debreceni színház jegyszedőnőjénél szállásolta el. Ott némi ellátása is volt, de a fűtetlen szobában éhezve, nyomorogva élt a decemberi és januári hónapokban. Orlai Petrich Soma, aki korának jeles festője, mindemellett Petőfi unokatestvére volt, többször megfestette Petőfit (1856, 1867, 1880) debreceni szobájában is, köpenyébe burkolódzva, egy kis asztalnál ülve, versei fölé hajolva. Pákh gyakran meglátogatta őt, vigasztalta és igyekezett a színészi pályáról lebeszélni. Felgyógyulva egyetlen mulatsága volt, hogy háziasszonya szívességéből esténként színházba járhatott. A debreceni könyvtárat is szorgalmasan látogatta s francia nyelvtudását tökéletesítette; megismerkedett a francia romantikusokkal (Viktor Hugo, Pierre-Jean de Béranger munkáival), olvasta Shakespeare-t, és dramaturgiai tanulmányokkal foglalkozott. Számos költeményt írt, s végül legjavát egy füzetbe másolta azzal a szándékkal, hogy Pestre menve szerkesztői vagy fordítói állást, de leginkább verseinek kiadót keressen, és ily módon hírnevet és pénzt szerezzen. 

Valamikor 1844. február 11–14. közt útnak is indult, Fogasnénál hátra hagyva 150 forintos tartozását, melyért Pákh Albert vállalt kezességet.

Kiállításunk festészeti anyagát néhány mellszobor is gazdagítja, az egyik Pákh Albertet ábrázolja. Pákh jellegzetes nagy pödrött bajusza, dús szakálla, hullámos hajviselete, szigorú tekintete lendületes mintázásra adott lehetőséget szobrászának. A magyar romantika jeles művésze, Izsó Miklós az alkotója e kis szobrocskának, aki számos híres kortársáról, így Petőfiről is készített portrét.

Pákh Albert is 200 évvel ezelőtt, 1823-ban született, Rozsnyón. Sopronban teológiát (1839–42), Debrecenben jogot (1842–43) hallgatott. Sopronban és Debrecenben is baráti kapcsolatban volt Petőfivel. 1844-től 1846-ig jurátus és ügyvédgyakornok Pesten, de az ügyvédi vizsga után írói pályára lépett. 1845-től a Pesti Hírlap tárcaírója. 1846–47-ben együtt lakott Petőfivel és tagja lett a Petőfi által 1846-ban megszervezett demokrata írókat tömörítő Tízek Társaságának, melyet eredetileg „magyar romantikai iskolának” akartak nevezni. E fiatal írók a Pilvax kávéház törzsvendégei voltak, s később márciusi ifjakként részt vettek az 1848-as márciusi eseményekben. Pákh azonban 1847-ben súlyosan megbetegedett, 1850-ig egy Bécs melletti vízgyógyintézetben gyógyították. Írói pályája ezalatt megszakadt. Aztán folyóiratszerkesztéssel foglalkozott: 1850-től 1855-ig az Újabbkori Ismerettár (eközben a Nemzeti Kaszinó könyvtárosa), 1853-ban a Szépirodalmi Lapok (Gyulai Pállal), 1854-től 1867-ig a Vasárnapi Újság – amelynek jelentékeny szerepe volt az irodalmi élet fejlesztése és az olvasóközönség gyarapítása terén – s 1863-tól 1865-ig a Magyar Sajtó (Greguss Ágosttal) munkatársa. Érdemeiért a Magyar Tudományos Akadémia 1864-ben, 1865-ben pedig a Kisfaludy Társaság tagjává választotta. A fővárosi életről Kaján Ábel néven írt humoros életképei és elbeszélései az 1840-es évek egyik legnépszerűbb írójává avatták. Pompás érzéke volt a paródiához, de több volt, mint szórakoztató, korát kifigurázó író. Tehetségét a reformkor szellemének szolgálatába állította. A vidéki élet kisszerűségét ugyan kifigurázta, de alakjai a magyar élet kitűnő ismeretéről tanúskodnak. Bírálta az „idegenmajmolást” és a sablonos formákban megjelenő irodalmat, a stílusbéli szenvelgést, miközben írásait szívesen szőtte át kora irodalmi életére vonatkozó utalásokkal. 1867-ben hunyt el Budapesten.

Petőfi Sándor tehát 1844 februárjában Debrecenből indulva, verseit magában foglaló füzetét elnyűtt vászontarisznyájába téve, gyalogszerrel Pest felé tartott, hogy ott mesterét és példaképét, Vörösmarty Mihályt fölkeresse, versei kiadásához pártfogását kérje. Nyíregyháza felé indult el, de mert a Tisza áradása miatt nem mehetett Tiszafüred felé, így Tokajnak került, ahol megpihent. Pénze ekkorra elfogyott. És ha már erre vetette a sors, innen Miskolc, majd Mezőkövesd és Andornaktálya felől betért Egerbe. Az Eger mellett című vers tanúsága szerint, melyet útközben, Andornaktályán írt, az egri bor legendás híre és Dobó István emléke vonzotta őt Egerbe.

Ha jó bort érezek, betérek;

Ne térnék hát Egerbe?

Ha ezt a várost elkerülném

Az isten is megverne.

Egyúttal azt is megtekintem,

Hol vítt Dobó nagy lelke;

És felköszöntöm, aki őt oly

Dicsőn megénekelte.

Pájer Antal (1817‒1881) és Tárkányi Béla (1821–1886) fiatal költőket, a helyi önképzőkörös Olvasó Társaság tagjait óhajtotta látni – segítséget remélve tőlük –, akiknek nevét és költeményeit a pesti lapokból már ismerte. Az 1830-ban létrejött Magyar Olvasó Társaságnak saját könyvtára volt, és tagjai rendszeresen olvashatták például a korszak egyik legrangosabb irodalmi lapját, az Athenaeumot, de Kossuth Lajos Pesti Hírlapját is. „A gyűléseken csakhamar olyan szellem fejlődött ki, mely nem eléglette a könyvek olvasását; a gyűlésekben hazafiúi költemények szavaltattak (…) s élénk vitákat lehetett gyakran hallani a megjelent művek, főleg költemények fölött.” 

Hát ide érkezett meg Petőfi, aki Kerényi Ferenc legújabb kutatásai szerint február 16-tól 19-ig élvezte az egri kispapok meleg vendégszeretetét. Petőfi kész, meghatározott személyekhez kötődő elképzelésekkel érkezett tehát ide, erre utal a fent idézett verssor is: „És felköszöntöm, aki őt [mármint Dobót] oly! Dicsőn megénekelte”. Az irodalomtörténet által általánosan elismert Vörösmarty Mihály (Eger c. eposza révén) helyett nagy valószínűséggel inkább Pájer Antalt kívánta volna köszönteni az Emlény 1842. évi kötetében megjelent Szittyavirágok című hat szonettből álló ciklusát méltatva, mely a régi magyar történelem néhány kiemelkedő alakját, helyszínét és eseményét vonultatta föl. (Lisztóczky 2011. 55.) De Pájert, aki ekkor már felszentelt pap (1842), Petőfi nem találta Egerben. Pájer hiába volt korábban az egri irodalmi kör egyik vezetője, legnagyobb sajnálatára Petőfi látogatásának nem lehetett tanúja. A szemináriumból kilépve előbb a Heves megyei alispán házában nevelő, majd füzesabonyi káplán – ezekben az években az önképzésre, leginkább szónoki ismereteinek gyarapítására helyezte a hangsúlyt. Visszahúzódva, olykor a természet idilljében elmélyülve élt és írta verseit. Csak 1844 decemberében hívja vissza őt Egerbe Pyrker János László érsek az egri főplébánia káplánjává és a tanítóképző tanárának. Később aztán eljutott hozzá Petőfi ittlétének híre, s hogy a mindkettőjük által áhított találkozás elmaradt – s e nevezetes esemény mellékszereplőjévé vált csupán –, sajnálattal vette. Talán életre szóló barátság szövődhetett volna közöttük.

Azt mondják, hogy kerestél engemet

Utadban egykor, Egren átmenet?

Sajnálom, hogy szándékod összement;

De még inkább azt, hogy az árva szent

(Már én, magam) téged nem láthatott;

S mely elvitt, szinte szidtam a napot…

E kiváló költő ugyanolyan változást hozott az egyházi, mint Petőfi a világi költészetben: a népiesség motívumkincsével gazdagította kifejezőeszközét. Életrajzírói „az egyházi költészet Petőfijé”-nek is nevezték, hiszen nemcsak költői törekvéseik, hanem eszméik között is sok rokon vonás fedezhető föl.

Pajer helyett azonban ott volt Tárkányi Béla. Ő 1838 őszén kezdte teológiai tanulmányait Egerben, és ez időtől fogva buzgón verselgetett. Mint másodéves hittanhallgató Honáldozat című balladájával a Kisfaludy Társaság pályázatán dicséretet nyert, 1841-ben pedig Indítványok című szatírájával az említett társaságnál szintén dicséretben részesült; midőn pedig a német romantika jeles képviselője, Friedrich Gottlieb Klopstock Messiásából (1748) néhány ének fordítását megjelentette, Toldy Ferenc – a kor irodalmának vezéregyénisége – az egész munka lefordítására ösztönözte. A művészeti tanulmányokban is képezte magát, így 1841. július 25-én Pestre indult az ottani írói és művészi körök (Pesti Műegylet kiállítása) látogatására. 1844. július 15-én szentelte őt pappá Rajner Károly püspök. Életrajzírói nem felejtik el megemlíteni, hogy elvégezve a teológiát az egri érseki irodában nyert alkalmazást, majd 1846-tól a nagyműveltségű Pyrker János László (1772 – 1847. december 2.) érsek szerpapja lett annak haláláig.

Petőfi Egerbe érve a lyceum előtt megállított egy tisztelendő urat, s kérdezé tőle: „Hol lakik Pájer Antal?” S mivel e jeles egyházi költő akkor már nem volt Egerben Tárkányi felől érdeklődött: „Hát Tárkányi Béla?” Azzal elindult, hova utasítva volt, a szemináriumba. Úgy tűnik, hogy Tárkányit sem találta otthon, mert részére a következő levélkét hagyta hátra: „Tisztelt barátom! (ha meg nem sértem e cimmel.) Többször kerestem Önt, de nem találhattam honn. Holnap reggel hét óra tájban eljövök. Igen örülni fogok önt megismerhetni, bár jöttömnek más indoka is van. Igen megszorultam (holnap bővebben elbeszélem) addig legyen ön szives nekem útravalót szerezni, melylyel Pestig elmehetek. Ne ütközzék meg e quasi parancsoló hangon, de bár nagy szükségben vagyok, nem koldulok. Holnap mindenről bővebben. Addig isten Önnel. Petőfi Sándor.“ Így lett Petőfi az egri kispapok között ismerős – írta 1882. november 9-én Énekes Imre az Eger újságban.

Az eseményekkel kapcsoltban leginkább Zalár József (akkor költői terveket dédelgető szeminarista kispap, később Heves megye jegyzője, majd főjegyzője, végül alispánja) 1858-as visszaemlékezéseire hagyatkozhatunk. E szerint Petőfit korábban csak a sajtóban megjelent versein keresztül ismerték Egerben, de Tárkányi és a többi kispap örömmel fogadták a költőt. A papi szemináriumban szobát szerzett neki éjszakára. „…Itt van Petőfi! e szavak zengtek miden ajkon az intézetben, mindenki igyekszik őt rögtön látni, egész bucsujárást tartanak Tárkányi szobájába. Költeményei után, természetesen mindenki tüzes, szilaj, bátor ifjúnak képzelé őt, mily nagy lett azonban meglepetésük, midőn egy szerény, igénytelen, beszélni alig merő ifju állott előttük, ki azt mondá magáról, hogy ő Petőfi…” (Hatvany Lajos: Petőfi I: 1967. 511.) A meleg fogadtatás hatására azonban hamar feloldódott és élénk költészeti eszmecserével, bordalainak elszavalásával szórakoztatta házigazdáit. „Az iskolai órákon kívül minden idejüket” az ő „társaságában töltötték, ki most már szívesen s igen érdekesen beszélgetett mindenről, főképp katonaéletéről. Igen sajnálta, hogy Pájerral, kit nagyon becsült, nem találkozhatott; szerette volna őt, mint mondá, főleg a »Szittyavirágok«-ért üdvözölni, melyek annyira megtetszettek neki, hogy egy almanachból, melyben megjelentek, kiírá azokat.” (Lisztóczky 2011. 56.) A kispapok társaságában – akik valósággal becézgették – Petőfi a lehető legjobb hangulatban töltött harmadfél napot. Meglátogatta a várat és megtekintette a Líceumot, de leginkább Tárkányi szobájában időzött és az ebédlőben – ahová mindig kispapok serege követte – beszélgetve töltötte az időt. Felidézték Dobóék hősiességét, iszogatták az egri hegyek borát. „Hányadik már a pohár” című bordalát pedig roppant tetszés mellett szavalta el, s ekkor történt az az érdekes epizód is, hogy a versben levő „Hol is hagytam” mondására egyik buzgó hallgatója ismételte neki az előbbi stropha végsorát. (Énekes Imre) 

Míg a kispapok stúdiumon voltak, írta egyik nap az Egri hangok-at, amelyben a kedves baráti kört is megörökíti:

Földön hó, felhő az égen,
Hát hiszen csak hadd legyen!
Rajta nincsen mit csodálni?
Télen ez már így megyen.
Én ugyan nem is tudnám, hogy
Tél vagyon,
Ha ki nem pillantanék az
Ablakon.

Itt benn ülök a melegben,
Környékez sok jó barát,
Töltögetve poharamba
Egri bérczek jó borát.
Jó barátok, jó borocska -
Kell-e más?
Kebleinkben a kedv egy-egy
Óriás.

Kedvemnek ha magja volna,
Elvetném a hó felett,
S ha kikelne: rózsaerdő
Koszorúzná a telet.
S hogyha földobnám az égre
Szívemet,
Melegítné a világot
Nap helyett… 

…El tehát a hon bajával,
Most ez egyszer el vele!
A kitört bút minden ember
Új pohárral öntse le.
Új pohár bort hát, barátim,
Új pohárt!
S ismét újat, az előbbi
Ha lejárt.

Igy!... de ím, mit veszek észre?
Egy század minden pohár;
A jelen hátam mögött van,
Lelkem a jövőben jár.
A jövőben vígan élek,
Boldogon!
Mert nem árva már az egykor
Árva hon.

A vers fordulópontja az „új pohár”, „az új bor”. Ráadásul itt, a kispapok között bibliai utalással mélyebb értelmet nyerve a reményt szimbolizálja az új generáció számára. S a vers vége a műfajban egyáltalán nem szokványos, hanem egyfajta programadás, melyet Orlai festményének kompozíciója biblikus közegbe utal! A refektóriumban lévő hosszú asztal mellett ülő és álló, felszentelésük előtt lévő ifjú papok (éppen tizenketten) széles gesztusai, a középen álló alak felé forduló tekintetek és az elhangzott szó jelentőségének képi kisugárzása az utolsó vacsora – Krisztus és apostolai utolsó együttlétének, mely szertartásnak fő eleme a bor, mint Krisztus vére megszentelése – évszázadok alatt megszokott kompozícióját idézi. Ezáltal az esemény jelentősége felértékelődik, a jelenlévők felmagasztosulnak. 

Az egri esemény tehát több volt, mint egy látogatás. Ez, egyfajta „szakrális momentum” Petőfi életében. Ezután költői léte a magyar művészet legnagyobbjai közé emelték. 

A harmadik napon Petőfi már nagyon nyugtalan volt, mindenképp menni akart, nem lehetett tovább tartóztatni. Elutazása előtt a kispapok által gyűjtött pénzt Tárkányi útiköltségül nyújtotta át a költőnek, de hogy önérzetét meg ne sértse, mintegy előfizetési díjul megjelenendő kötetére. Szekeret is fogadtak, hogy ne kelljen gyalog mennie tovább. Petőfi e segítséget hálásan megköszönte, és kötetének megjelenése után pontosan el is küldte a példányokat egri hallgatóságának. (Kerényi 2008.117.) 

Szép és felemelő így ez a történet, de fel kell tennünk egy kérdést: Előfizetési díj – vagy inkább megbízási díj volt az az összeg, mellyel az egri kispapok kisegítették az ifjú, ígéretes tehetségű költőt? Terbe Lajos már 1978-as kutatásában alaposan körül járja Petőfi Tárkányinak tett ígéretét, miszerint küld egy költeményt, egy „legendát” az egri katolikus ifjú irodalombarátok köre által kiadott almanach, az Őrangyal számára. A pénzt valószínűleg Petőfi úgy fogadta el, mint előre fizetett honoráriumot a küldendő versért. Petőfi 1844. április 28-án Dunavecséről meleg baráti hangú levelet írt Tárkányinak, melyben elnézést kér a késedelemért, valójában a számára teljesíthetetlennek ítélt feladat el nem végzéséért mentegeti magát: „Egyébiránt, igazat szólva, meg is akartalak lepni mindjárt első levelemben a legendával. De minthogy ez ideig az ihletés semmikép sem lepett meg, a fent említett dologgal én sem lephettelek meg tégedet. És, barátom, őszinte nyíltsággal szólva, aligha lesz valami már a legendából. Bizony isten, annyit törtem rajta a fejemet, hogy no! és csak egy kukkot se tudtam összeeszkábálni ... azaz hazudok, mintegy negyven sor megvan biz abból, de itt aztán a ne tovább! Már másvalami tárgyat keresek, és ha csak lehet, elkészítem a határideig, mert amellett, hogy szavamat is adtam, miszerint az őrangyalba dolgozandom: igen nagy gyönyörömre válnék veletek, derék ifjak! egy mezőn fölléphetni, kiknek meleg barátságával dicsekszem.” 

Petőfi valóban akart írni – a vállalásának megfelelően – egy vallásos tárgyú legendát, valószínűleg népiesen tréfás hangvétellel, de amikor az íráshoz hozzáfogott és szemben találta magát a nem éppen neki való feladattal, „dévaj, tréfálkozó hajlama hatalmába kerítette versíró igyekezetét, és egy olyan hangvételű legendát írt, amely nagyon megfelelt az ő hangulatának, a megrendelő kívánságának azonban a legkevésbé sem.” Hatvany Lajos egyenesen istentelen Legendának nevezte az eredendően jámbor szándékkal elkezdett, majd megszületett negyven soros költeményt. „Petőfi tehát nem írta meg és nem küldte el a Tárkányinak a megígért legendát. Ez végső soron azért történt így, mert Tárkányi nem sürgette őt, nem nógatta ígérete beváltására, vagy talán fel is mentette ígérete alól. Úgy látszik, a vers írására és küldésére vonatkozó ígéret, mely indoka volt a gyűjtésből befolyt, előre kifizetett honoráriumnak, Tárkányiéknak csak azért kellett, hogy emberségesen és illő módon tudjanak segíteni a hozzájuk végsőkig leromlott testi állapotban érkező költőn, aki megható nyíltsággal és bizalommal pénzt kért tőlük, de ugyanakkor hozzá méltó büszkeséggel azt is hangoztatta, hogy ő „nem koldul”. Petőfi a honorárium-előlegnek tekintett kölcsönt már ez év novemberének közepén hiánytalanul visszafizette a november 10-én megjelent Versek Tárkányinak elküldött, a tartozás összegének megfelelő értékű példányaival. Evvel megszűnt vallásos legenda írására vállalt, számára terhes kötelezettsége, de személyes kapcsolata is lassacskán megszakadt az egri papköltőkkel.” – írja Térbe Lajos élvezetes tanulmányában. 

Megnyugtatva önmagunkat jelzem: megjelent kötetének jövedelméből debreceni lakbértartozását is kiegyenlítette Pakh Albert felé.

Végezetül olvassuk el Dunavecséről 1844. április 28-án Tárkányinak írt levelének többi részletét is, mely levél különlegesebb s mindkettőjükre nézve jellemzőbb adatokat nyújt.

„Admodum reverende barátom! Ha nem az volnál, a mi vagy: türelmetlenséged már ezóta alkalmasint néhány adtateremtette-kővel emelte volna magasabbra a káromkodás díszes Pantheonját; de paplétedre, ugy hiszem, hozzád illő csendes békével vártad soraim megérkeztét. És ime. megérkezett” ………….. „Oh Béla barátom! be szép napok voltak, melyeket körötökben tölték; istenemre sohasem feledem. Tőletek eljővén mikor, mikor nem? azt már nem tudom, de akár mikor, csakhogy Pestre értem. A verseimet sokat hurczoltam ide oda, s nem boldogulhattam velők, mert egyik könyvárus sem akarta megvenni: minthogy a verseknek egyáltaljában nincs kelendőségök. Ügyem végre egészen reménytelen, s a mennyire reménytelen, épen annyira kedvező, nem különben meglepő fordulatot vőn. Vörösmarty tudniillik a „Nemzeti kör” elé terjesztette. S ez elhatározá verseimet kiadni; a mi meg is történendik, olyformán: hogy a verseket előfizetés utján kiadja 1000 példányban, s az egész jövedelem, a költségeket levonva, enyém lesz. Július eleje táján kijön. A példány egypengő lesz. Vörösmarty, Vachott Sándor és Szigligeti voltak megbízva verseim átnézésére, s ezek, barátom, vagy tizenötöt kivetettek belőlük, s nagy részint bordalokat. Csak nézd, a „Szomjas tűnődését” is ki akarták küszöbölni; de már ezt nem hagytam. Ilyenformán állok verseimmel. A mi a szinész pályámat illeti. . . annak vége van. Igen, barátom, lemondtam a színészetről, s julius elsejétől a „Regélő” szerkesztője leszek Vachott Imre mellett. Ezentúl tehát kirekesztőleg az irodaturának vagyis literadalomnak vagy irodalomnak élendek. Ha jól emlékszem, ezt is te tanácsoltad. Ergo úgy lett, Junius közepéig itthonn leszek szüleimnél, hova leveledet minél előbb elvárom. Derék társaid szíves baráti emlékezetébe ajánlva magamat, ölellek, barátod Petőfi. 

Leveled így czímezd: Petőfi Sándornak Duna-Vecsén, Pentelén keresztül, a mészárszéknél. Az „Ivásközben" kijött a Regélőben, vagy már tudod is?” (Szvorényi 1886. 15–17.)

Tárkányi Béla, aki nem sokkal később a nagyműveltségű Pyrker János László egri érsek titkára lett – annak a Pyrkernek, aki német nyelvű költeményeivel, eposzaival felbolygatta az egyre minőségibb magyar nyelven megszólalni vágyó hazai irodalmi életet, de aki Velencéből Egerbe hozott többszázas képgyűjteményét nemzeti érzületből a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, mely kollekciót éppen Petőfi egri látogatásának évében szállítottak Pestre –, majd 1857-ben Toldy Ferenc szerkesztésében költeményei is megjelennek, sőt egyre magasabb méltóságokat nyert el az egyházban és a kulturális életben, tehát Tárkányi az összekötő kapocs számunkra a költészet és a festészet között. S mivel jó barátságot között a szabadságharc után Egerben letelepedő Kovács Mihály (1818–1892) festőművésszel, aki Petőfi-tiszteletében is társa volt, így az Érzelmek hullámhosszán című kiállításunkról szóló blog-bejegyzéseinket az ő történetükkel folytatjuk majd tovább.

H. Szilasi Ágota

művészettörténész - főmuzeológus

Énekes Imre: Két nagy költőnk Egerben. In: Egri újság 1882. XXI. évf. 45. szám / november 9. 430–431.

Hatvany Lajos: Így élt Petőfi I–II. A második, javított kiadás változatlan utánnyomása. Bp., 1967.

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz. Bp., 2008. 

Lisztóczky László: Az egyházi költészet Petőfije. In: Az utolsó szalmaszál. Tanulmányok és alkalmi írások. Dsida Jenő Baráti Kör, Eger, 2011. 51–101.

Szvorényi József: Emlékbeszéd Tárkányi Béla József felett… 1886. MTA 15–17.

Térbe Lajos: A Legenda keletkezése és helye Petőfi költészetében. Irodalomtörténeti Közlemények 1978.1. szám 61-68. 

Zalár József: Petőfi és az egri kispapok. = Szépirodalmi Közlöny, 1858. 69-73. szám.