„Boldog vagyok, hogy itt kapott otthont!” AJándék a művésztől

Popovits Zoltán, magyar-finn-amerikai szobrászművész, ékszertervező Egerben született 1940-ben. 2025. október 17-én, az Egri Vár napján a Dobó István Vármúzeumnak ajándékozta Hősies táj című alkotását, amely a Gótikus püspöki palota emeleti termeiben lévő Egri vár története című állandó kiállítás kultusztermében került elhelyezésre. Az ünnepségen Wehner Tibor művészettörténész méltatta az alkotót. 

Édesapja az 1930-as években építészmérnökként dolgozott a városban és az egri vár ásatásai alkalmával is szerepe volt az egri műemléki/ásatási munkák dokumentálásában. 1945-ben, a háború végén a család elhagyta Magyarországot. Popovits Zoltán ekkor még csak öt esztendős volt. Az egyetlen könyv, amit magukkal vittek, Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye volt. Németországi tartózkodásuk idején, kisiskolás korában Édesanyja nagyon sokat olvasott neki belőle. Ebből a regényből tanult meg tulajdonképpen olvasni magyar nyelven. Ez a könyv mindig velük volt. Később Ausztráliába, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak, felnőtt korában pedig Finnországban élt. Kerámia- és ékszerművészete mellett szobrászata egyfajta sejtelmes, elegáns, északi szürrealizmus felé haladt, s egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a természetes anyagok. 

Hosszas bolyongásában, az 1990-es évekig tartó távollétében ez a könyv kötötte őt össze a magyar történelemmel. Nem véletlen talán, hogy a Magyar Televízió 2005-2006-ban meghirdetett Nagy Könyv című országos szavazáson a magyar olvasók által első helyre rangsorolt Egri csillagok Egerben felállított térplasztikáját Popovits Zoltán készíthette. A Dobó István Vármúzeumnak most ajándékba adott szobra ismét felidézi azokat a gyerekkori élmény-emlékeket, melyeket megértett az Egri csillagok történetéből, az egri várvédők hősiességéből. 

A mű megszületésének hátteréről a következőket mondta: „énnekem igazából csak gyerekkori emlékeim vannak Egerről, és amikor a következő alkalommal jöttem Egerbe, már felnőtt voltam. Teljesen kimaradt akármilyen más kontextusban Egert megtapasztalnom. És valahogy ez egy tapasztalat, ez egy olyan gyerekkori élmény emléke, amint így önmagában én megértettem az Egri csillagok történetét. És az első dolog, amit ki kell mondani, hogy ez a munka fikció – ilyen nincs. De az, ahogy látom – általában már a középkortól – a hős, amikor a lóháton van, akkor már a ló tiszteleg. És most, ebben a helyzetben nincs ott a ló – az asztal tiszteleg. Átveszi a ló szerepét, de szerintem az, hogy egy asztal így tiszteleg, sokkal több tartalma van, mintha egy ló lenne. Ennek a műnek egyértelműen az Egri csillagok az alapja és nagyon örülök neki, ha elfogadják!”

Így, az idén 85 éves művész szándéka szerint ez a felajánlás az egri hősök emlékét a nemzeti emlékezetben megtartó egri múzeumnak szól, hogy e „tájszobrászati mestermű” most itt otthonra lelhessen.

H. Szilasi Ágota
művészettörténész

POPOVITS ZOLTÁN: HŐSIES TÁJ

Egerről, szülővárosáról, egri gyermekkoráról így vallott Popovits Zoltán szobrászművész egy H. Szilasi Ágota művészettörténész által a közelmúltban lejegyzett beszélgetésben: 

„Ötéves voltam, amikor a háború végén, 1945-ben elhagytuk Magyarországot. Az egyetlen könyv, amit magunkkal vittünk akkor, az Egri csillagok volt. Először Németországba emigráltunk, utána öt év múlva Ausztráliába és utána öt év múlva Amerikába. Mindenhová jött velünk az Egri csillagok. És nagyon-nagyon fontos volt. Az első szakaszban, Németországban, ahol az első iskolaévet kezdtem, és azzal voltam elfoglalva, hogy németül tanuljak, édesanyám nagyon sokat olvasott azokban az években az Egri csillagokból nekem. Így tanultam meg én magam is igazából olvasni. Magyarul – mert még megmaradt a magyar nyelv. Ez igazából a háttér, és az, hogy nekem igazából csak gyerekkori emlékeim vannak Egerről. Amikor a következő alkalommal jöttem Egerbe, már felnőtt voltam. Teljesen kimaradt akármilyen más kontextusban Egert megtapasztalnom. És valahogy ez egy tapasztalat, ez egy olyan gyerekkori élmény emléke, amit így önmagában megértettem az Egri csillagok története révén.”

Az alkotó tehát az egri, 1940-es születésű, fordulatos életutat bejáró, nagy formátumú munkásságot kifejtő, több alkotóterületet átfogó életművet építő, napjainkban is aktívan dolgozó Popovits Zoltán. Az Egészségház és Klapka utca találkozásánál 2006-ban felállított, a korszakos jelentőségű Gárdonyi-regény-ihlette A nagy könyv című, a magyar köztéri emlékanyagban különössége miatt is kiemelkedő, mészkő-bronz kompozíció készítője univerzális művészegyéniség: az amerikai stúdiumokat és a hosszú finnországi alkotóperiódust felölelő pályafutásának évtizedei alatt – amikor nagy múltú gyárak tervezőjeként tevékenykedett és finn művészeti felsőoktatási intézmények tanára volt – festőként és szobrászként, keramikusként és ékszertervezőként is dolgozott. De ha sokágú művészeti érdeklődésének, sokoldalú alkotótevékenységének összefogó, általánosan jellemző vonásait kutatjuk, akkor azt az anyagszerű alakításban, s a mindent átható plasztikai kifejezésben, a teret meghódító és dinamikusan szervező, de mindig fegyelmezetten és hallatlanul tartózkodón a környezetéhez illeszkedő, tartalmi különösségek és titokzatosságok által éltetett, szimbolikus töltetű, hallatlan finom és érzékeny kivitelű művészeti tárgyformálásban jelölhetjük meg. A múlt század kilencvenes éveitől ismét Egerhez, illetve a város tágabb térségéhez kapcsolódó Popovits Zoltán munkásságának szobrászati kiteljesedését műveinek nagyszabású időszaki bemutatóival tanúsította: emlékezetes volt az 1999-es, a Trinitárius templomban rendezett kiállítás, és a 2006-os szentendrei, majd az egri, Zsinagóga-beli bemutatkozása is. 

„Arra törekszem, hogy a szobor a nézőre egyszerre vonzón és taszítón hasson. A téma lehet félelmetes, de a forma és az anyag szépsége a megközelítésre csábít. Ugyanígy, ha a téma magával ragadó, az anyag a taszító. Ily módon a megoldhatatlan ellentétek fenntartják a mű belső feszültségét.” – fogalmazta meg a művész alkotóelveit egy beszélgetésben.  

Ezek az éltető ambivalenciák, ezek a feszültségeket indukáló ellentétek több szinten is fellelhetők Popovits Zoltán munkásságában. Földrészeket, országokat, kultúrákat, szemléletmódokat, hagyományokat köt össze, szintetizál, s egyszersmind egyéni módon újít meg ez a különös életmű. Az élmények, az aspirációk, az indíttatások Magyarország és Németország, majd Ausztrália és az Amerikai Egyesült Államok, és aztán hangsúlyosan és kiemelten Finnország XX. századi történelméből, légköréből, szellemi mozgásaiból, kulturális-művészeti áramlataiból eredeztethetők, no és az építészeti és repülőgép tervezői tanulmányokból és gyakorlatból, a keramikusi munkálkodásból, a formatervezői és ékszertervezői tevékenységből – és átható erővel az önálló nyelvezetű, autonóm plasztikai tárgyformálást célzó kezdeményezésekben csapódtak le.

Hosszan értekezhetnénk Popovits Zoltán és az Amerikából hódító útjára indult, napjainkig továbbélő pop art művészeti irányzatának kapcsolatáról, de ugyanígy értekezhetnénk a konceptuális alkotói szándékokról és manifesztációkról, de ugyanakkor a természetesség képviseletének fontosságáról, a természet tiszteletéről is, és mindemellett az installáció-műforma megjelenését vagy a posztmodern szemlélet jelenvalóságát is megvizsgálhatnánk. A bonyolult képlet talán úgy egyszerűsíthető le nagyobb kártevések nélkül, ha azt mondjuk, hogy Popovits Zoltán a klasszikum igézetével áthatott, az archaikus múltra hivatkozó, de a modernitás szellemiségét is elementáris erővel képviselő, az ún. valóságra reflektáló, mondandóit és lételméleti tűnődéseit öntörvényű, változatlan és maradandó anyagba örökítő, átszellemített, művészi tárgyakat készítő szobrász. Vagyis ama ellentét-faktor a klasszikum és a modernitás termékeny ütköztetése, összeölelkezése által is jelen van e munkásságban.  

Ha a legfontosabb jegyeket megragadni szándékozván tekintünk vissza e sokágú, széleskörű, szintetizáló jellegű alkotói tevékenységre, akkor az anyagszerűség, a természetes anyagok szépségeit végletekig tisztelő és kiaknázó, a mindent intenzíven átható plasztikai kifejezés, a teret dinamikusan szervező, de mégis tartózkodón környezetéhez illesztő, különösségek és érzékenységek, tartalmi titokzatosságok által áthatott, eredendően szimbolikus töltetű, hallatlan gondos és precíz tárgyformálás mellett hangsúlyosan szólnunk kell a formai tömörségről, az összefogott, áttekinthető, részletezés-mentes tömegalakításról, s ezzel szoros összefüggésben a jelszerű kifejezésről is. A ház, a kapu, a fal, a hajó, az asztal, illetve ezen mély jelentésrétegeket hordozó elemek emlékszerűen megidézett, vagy valamilyen új formai jelleggel és gondolati tartammal telített, módosított, gyengéden torzított alakzata, tárgyi mivolta hivatott az érzékiségekben fürdő, feszültségekben izzó mondandók hordozására. A mondandók intenzitását a nagy formák és a parányiak egymás melletti jelenléte, a természetes és a mesterséges konfrontációja, a puhaság és a keménység ütközése, az organikus és az architektonikus összecsapása, az archaikus és a modern váratlan találkozása, az ismert és az ismeretlen, a világosan és logikusan kódolható és a titokzatos együttes villódzása, a szép és a rút pólusainak találkozása élteti.

Ezeket a Popovits-munkásságot karakterizáló és árnyaló szempontokat, lényegi jellemzőket, jellegzetes vonásokat kell mérlegelnünk a művész által a múzeumnak ajándékozott eme mű, a Hősies táj című szilfa-szarvaskői kő kompozíciójának szemlélésekor és megközelítésekor. Az alkotás – mint általában a Popovits Zoltán-alkotta munkák – csupa talány, motívumai, jelei és jelzései rámutatások és sejtetések, konkrét utalások és szabad asszociáció-források tárgyiasított, megtestesített összemosódásokban játszó szintézis-terepe, fizikai és szellemi közege, egyesített tere. Ha konvencióink szerint az ún. valósággal és elemeivel próbáljuk összevetni e plasztika, illetve e plasztika anyagai és formái, tömegei, tömegkapcsolódásai, arányai, felületei által sugallt jelenségeket és az e jelenségek által hordozott jelentésköröket, akkor az asztal, a ló, a lovas, a hegy, a korona, a vár, a várrom rekvizítumának, a tisztelgés, a küzdelem és valamifajta emelkedettség, méltóság, felülemelkedés, a heroizmus, a fenség szellemének megtestesítésére, plasztikai tárggyá alakulására gondolhatunk. Egy korábban nem létező, és csak a művészet tartományában létezhető tárgy mélységesen mély titkait kell tehát faggatnunk, amelyekben egymással villódzik a természetes és a mesterséges, a szabályos és a szabálytalan, a finom és a durva, a konkrét és az elvont úgy, hogy újabb és újabb értelmezési lehetőségeket nyit meg, újabb és újabb befogadói utak bejárására ösztönöz. A Hősies tájat immár a vizuális emlékezetünkben élesen megrögződő, emblematikus alkotások körében kell megőriznünk.    

Az anyag, a természetes anyag, a fa és a kő szépsége, finoman megmunkált és nyersen elénk tárt eleme, a forma, a harmonikus és diszharmonikus forma izgalma, a felületek változatossága, a kifejezés különössége, egyedi volta, a művészi gondolat műalkotásba foglalt varázslata révén ragadhat magával a Hősies táj. A Hősies táj, amelyet a hely szellemével áthatott, a múltra visszapillantó, de modern, XXI. századi korszerű szemlélettel alakított művészeti alkotásként avathat az alkotó, Popovits Zoltán szobrászművész nagyvonalú adományaként gyűjteménye részévé, remekbe szabott plasztikájává az egri Dobó István Vármúzeum. És ha majd a nyilvántartásba vétel során a múzeumi leltárkönyv műforma-rovatához érkeznek a munkatársak, akkor a Hősies táj meghatározásaként a rendhagyó „tájszobrászati mestermű” megjelölést javaslom bejegyezni.