Barátok padja - hírlevél

A Dobó István Vármúzeum adott helyet a Dargay Lajos Művészeti Alapítvánnyal közösen rendezett Kései szüret – úton Dargay Lajossal című szimpóziumnak, amely az 50 évvel ezelőtt Egerből indult mérnök-művész innovációs csoport történetét és alkotóit mutatta be. A Dargay Lajos, Balogh László, Bodó Károly, Szatmári Béla, Tilless Béla, Z. Gács György és Varjasi Tibor fővároson kívüli alkotói mozgalma 1975 és 1980 között a korszerű technikák és tradicionális eljárások ötvözésével kísérletet tett arra, hogy a városi lét beszűkült épített környezetét modern művészeti teremtéssel humanizálja. Az előadások feltárták e kevéssé ismert, de jelentős kísérlet történetét és örökségét: a technika és művészet találkozását, elfeledett alkotók munkásságát, sőt a magyar avantgárd nemzetközi kapcsolatait is. 

A rendezvényt követően emlékpadot avattak három jó barát: Dargay Lajos (1942‒2018) szobrászművész, Balogh László (1930‒2002) képzőművész és Csont István (1944‒1992) grafikusművész előtt tisztelegve a Széchenyi utca végén, a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium előtti parkban, Eger Megyei Jogú Város Kulturális és Idegenforgalmi Bizottsága támogató jóváhagyásával és a családtagok anyagi hozzájárulásával.

Az avató beszédet F. Balogh Erzsébet festőművész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem nyugalmazott docense mondat.

F. Balogh Erzsébet festőművész köszöntő beszéde:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátok, művésztársak!

A mai nap a Dobó István Vármúzeum és a Dargay Művészeti Alapítvány szervezésében megrendezett szimpózium jegyében zajlott. A konferencia, a magyar kinetikus művészet egyik kiemelkedő alakját, Dargay Lajost állította középpontjába, nemcsak művészettörténeti jelentőségét kívánta hangsúlyozni, hanem kapcsolatot teremtett a nemzetközi színtérrel, valamint bemutatta a művész életművét és örökségét. A mai előadások részletesen feltárták Dargay Lajos gazdag életművét és annak nemzetközi kontextusban betöltött szerepét, lehetőséget adva a művészet összefüggéseinek mélyebb megértésére.

A nap utolsó programja az emléktáblával elhelyezett pad avatása, melyekkel három művész emlékét kívánjuk méltóképpen megidézni. 

Szeretném megosztani az emlékezés során felmerült gondolataimat és néhány személyes emléket, amelyek Balogh László, Csont István és Dargay Lajos életére, művészetére, kapcsolatukra vonatkozó pár, igen rövid, de talán lényeges gondolatot tartalmaznak. Utólag rendkívül hálás vagyok ennek a felkérésnek, mert tudatosult bennem, hogy a magam szempontjából is rendkívül értékes és elgondolkodtató szubsztanciája van ennek az emlékezésnek.

A talált könyvekből, katalógusokból újra összeraktam a történetüket.  Dargay Lajost nem ismertem, ő 1972-ben végzett az egri főiskolán, én 1973-ban kezdtem el tanulmányaimat ugyanott, tehát pont elkerültük egymást. Azonban én gimnazista koromban állítottam össze szakmai könyvtáram nagy részét, amelyben az elsők között Sík Csaba: Rend és kaland című kiadványát vettem meg, melyben elképedve és igen nagy lelkesedéssel olvastam Schöffer Miklósról, akit később Dargay és Balogh Laci is mesterének nevezett. Ebben az időben, sorban jelentek meg a nagy opusok, mint például Moholy Nagy László könyvei, Az anyagtól az építészetig vagy a Bauhaus szellemiségével kapcsolatos könyvek, amelyek bekerültek a korszellembe és alapvető szemléletet adtak tanári és művészi munkámhoz is. Tehát rá kellett döbbennem, hogy kalandoztam azon az ösvényen, amelyiken Dargay Lajos tudatosan, gazdag életművet létrehozva, és sikeres nemzetközi elismertséget is szerezve bejárt, s amelyik úton Balogh Laci is követte. 

Csont István habár a kinetika területére nem tévedt, kísérletező, rendkívül érzékeny művészi szemléletével úgy gondolom, rokonlélekként találtak egymásra Egerben.

Tehát már pályám kezdetén lelkesedtem a kibernetikus megváltásnak nevezett progresszív törekvésekért, bár az én utam másfelé vezetett, azonban azt a rend és kaland gondolatot magaménak éreztem, ami áthatotta a szóban forgó művészek munkát, s amiről Moholy -Nagy László: Vízió mozgásban című írásában így írt: „A fényt legtöbbször még tudatos alkotói szándék nélkül használják, (…) mégis az ilyen fényformák léte őrzi a jövő ígéretét (…) Ahogy haladunk az ecsettel és festékkel való festéstől az instrumentumokkal való festés felé, biztosnak kell lennünk abban, hogy ez nem fogja megrontani az őszinteséget, sem csökkenteni a festészet szellemi színvonalát.”

A pad és az emléktábla elhelyezés ötlete Panyik Márta és a Dargay Lajos Művészeti Alapítvány részéről született meg. Csintalan András kiállításrendező-grafikust kérték fel az emléktábla tervezésre, nem véletlenül, hiszen Csintalan András rendezte be Dargay Lajos életmű kiállítását 2011-ben, az egri vár Dobó bástyájában „Távolságok” címmel, így volt kötődése Dargay művészetéhez és személyes barátság fűzte a másik két művészhez is. A kiállítás kurátora H. Szilasi Ágota művészettörténész volt. A tervek elfogadásának és kivitelezésének hosszú kalandos útjai után végül a budapesti Gravox Kft. készített el az itt látható végleges verziót.

Csintalan András osztott meg velem a tervezésközben váltott levelekből néhányat, melyekből számomra eddig ismeretlen, de nagyon érdekes információt ismertem meg. Ezek az aprónak tűnő, de személyes részletek megértetik velünk, milyen jelentőséget tulajdoníthatunk ennek a helynek, ennek a padnak, a szóban forgó művészek életében. A levelekből például kiderül az is, hogy ezen a helyen gyakran töltötték szabad idejüket a barátok, és itt látta meg és Csont – becenevén Csontusz – közvetítésével ismerte meg Dargay későbbi feleségét, Panyik Mártát, még az időpontnak is jelentősége van, 1965. április 5-én.

A levelezésből megtudjuk azt is, hogy Dargay miként nyilatkozott barátairól. Idéznék Panyik Mártától: „Csontuszt nagyon szerette Lali, bár ő inkább haver volt, és elég fiatalon meghalt. Nagyszerű humorú tehetséges fiú volt, akit a nagy betegség jóságos bölcs emberré tett). De Balogh Laci volt az életre szóló barát.”

S beszéljünk kicsit részletesebben a három művészről, egyben idéznék tőlük egy-egy gondolatot, mely érzékelteti a művészethez kapcsolódó szemléletüket.

Csont István, 1944-ben született,1992-ben halt meg. 1966-ban tanári diplomát szerzett. Gyermekkorától az alkotóművészet érdekelte, s pár tanári pályán töltött év után ezzel tevékenykedett. Miközben alkalmazott grafikából biztosította megélhetését, néhány személyes hangvételű képzőművészeti munkája is született. Visszatekintve úgy látom – írta egyik katalógus előszavában –, hogy „életművem szerény léptékű, de vigaszul magamnak: a végtelen nagyságrendekhez képest, ezzel többnyire mindnyájan így vagyunk.” Grafikai sorozatához Ezekiel próféta szavait idézte.

„Ha az élőlények mentek a kerekek is
mentek, ha álltak, azok is álltak, és amikor
fölemelkedtek a földről, velük együtt a kerekek
is felemelkedtek, mert az élőlények lelke volt a kerekekben.” Ezekiel.I.21.

Balogh László (1930–2002) kinetikus művész, festőművész, aki Dargay Lajossal együtt az ún. „egri kinetikusok” alapító tagja volt. Az igen szerény, visszahúzódó alkotó 1960-tól állított ki egymaga, e mellett számos hazai és külföldi csoportos tárlaton is részt vett. Az 1980-as évek elejétől a KINETEAM művész formáció vezér alakja. 1999-től lett a Nemzetközi Kepes Társaság tagja; e platformon a következőképpen fogalmaz:  „Az elmúlt 25 évben azt a művészeti eszmét vallom és valósítom meg, amelyben a mozgás az örök körforgás állandóságának a megjelenítése, a művészet metafizikai eszméjét és karakterét erősíti meg, amelyben a tér és az idő egymásra utaltsága nyilvánul meg, amikor is a fény, a színesfény változások, mint jelenség halmazok metafizikai természetű érzelmi, esztétikai élményeket adnak az azt átélni kívánó embernek.” 

Csont István és Balogh Laci rendkívül melegszívű kollégák voltak, azok közé a kevesek közé tartoztak, akik egyetlen egy találkozáskor, beszélgetések alkalmával sohasem sem hagyták ki, hogy ne biztató szavakkal búcsúzzanak.

Dargay Lajos művészetéből a MÉRNÖK–MŰVÉSZ CSOPORT létrejöttét emelném ki, amiről így írt az 1978-ban megjelent Technika és művészet című katalógusban: „Közös cél hozott bennünket össze, hogy új kapcsolatot teremtsünk a közönséggel, munkáink legyenek a mindennapi élet aktív és szerves részei. A képzőművészet területén – véleményünk szerint – egy tévesen értelmezett hagyománytiszteletben fogant, gátló értékrendszer vált egyeduralkodóvá, mely megalkotott egy érinthetetlen misztifikációt, így akadályozva más erők fejlődését. Mindezzel szemben egy másfajta gondolkodásmód állt, ami összehozott bennünket (…) A művész munkája során segítségül hívja a mérnököt, esztétát, pszichológust, a legváltozatosabb irányban képzett szakmunkásokat így az alkotás folyamata szerveződés az emberek között, a létrejövő mű, mely állandó változásokat produkál – kollektív munka eredménye. Méreteiknél és hatásuknál fogva ezek a művek kilépnek a múzeumok és kiállítások falai közül, a városok tereinek és fő közösségi centrumainak lesznek magatartást, művelődést inspiráló és örömet okozó tényezői.”

Dargay hamarabb aratott sikert külföldön, mint hazájában, hiszen már 1973-ban a milánói Museo D’Arte Moderna-ban állít ki, majd öt év múlva a párizsi UNESCO székházban. Nem törődött a hazai visszhangtalansággal, járta a maga útját. „Nehéz megállapítani – írja Németh Lajos művészettörténész 1989 májusában –, hogy tulajdonképpen mi gátolja a kinetikus művészet elfogadását, hiszen egy ilyen kibernetikus meghatározottságú művészet eleve alkalmatlan a direkt politikai állásfoglalásra. Talán abban rejlik a magyarázat, hogy a magyar művészetbe túlontúl beleivódott a valóságutánzás stíluskövetelménye.” 

Balogh László és Csont István munkássága inkább Eger városához kötődik, ami csendes meditatív alkotómunkát biztosított, ellenben nagy szárnyakat a repüléshez nem adott, és lehetőségeket sem nagyobb léptékű művészi kibontakozáshoz. Eger nem volt és most sem fogékony a haladó gondolatok befogadására. Az egri rajz és vizuális képzés több mint 70 éves múltjának sem érzem hatását a város kulturális és művészi életére.

Volt egy nagy lehetősége Egernek, hogy a progresszív művészet Európában is páratlan anyagának bemutatásával kulturálisan is figyelemre méltó és hatalmas idegenforgalmi vonzerőt jelentő projektbe fektessen be. De úgy tűnik ezt a potenciált nem ismerte fel, vagy nem tudta hatékonyan kihasználni. – Megjegyzem, még nem késő, mert a hagyatékok még most rendelkezésre állnak.

Zárójelbe téve megjegyzem, hogy voltak még figyelemre méltó hasonló törekvések Egerben, amelyek a közösségi kultúrára építettek, hasonlóan, mint a Mérnök–Művész Csoport tagjai, csak egyet említenék, az építészet terén a közösségi összefogással, közösségi kulturális, művészeti célokat szolgáló, az egyetem vizuális képzését is mozgósító projekt, amelynek törekvései teljesen összecsengenek, lényegében rokon folytatásai a kepesi, moholyi, Dargay gondolatnak. Az Arkt Gárdonyi kerti projektje, mely a 2016-os nemzetközi építészeti Biennálén nagy nemzetközi sikert is elért, a Gardini 6. legszínvonalasabb kiállítása címet kapott. Egerben gyorsan a feledés homályába merült, helyszín más célokat szolgál már.

Különösen fontos számomra, hogy a pad és az emléktábla helyszíne nem csupán egy városi tér, hanem egy emlékeztető arra, hogy milyen értékeket képviseltek ezek a művészek és milyen lehetőségeket nyitnak a jövő generációja előtt. Bízom abban, hogy ez az emlékhely méltón őrzi a múltat és inspirálja a jövőt.