KORAI ÉS KÖZÉPSŐ ÚJKŐKOR Kr.e. 5 800–Kr.e. 5 100 – 2. vitrin

A neolitikum, vagy magyarul újkőkor az elnevezését eredetileg a csiszolással megmunkált kövekről kapta, amely az őskőkor pattintással megmunkált kőeszközeihez képest új módozatot, technológiai váltást jelentett. A 19. századi elnevezés ma már kissé anakronisztikusnak hat, hiszen tudjuk, hogy nem annyira a kőeszköz megmunkálás, mint inkább a termelőgazdálkodás megjelenése és ennek velejárói okozták azokat a változásokat, amely alapján valóban korszakváltásról kell beszélnünk. Az ember ekkortól már állattartásra és növénytermesztésre alapozta megélhetését, ahol a gyűjtögetés és vadászat másodrendűvé vált. Az eszközkészlet a korábbi időszakhoz képest megsokszorozódott. A kerámia használata is ekkor terjedt el.

Az első neolit telepesek megjelenése az Alföldön egy eredetileg a Közel-Keletről kiinduló, majd Délkelet-Európára is kiterjedő migrációhoz köthető. A közel-keleti térségben az időszámításunk előtti 10–8. évezredben zajlott le az a folyamat, amelyet korábban neolit forradalomnak is neveztek, és amelynek során egyrészt a kedvező helyi adottságoknak, valamint a tudatos szelekciónak és tenyésztésnek köszönhetően a vad alanyok háziasítása növények és állatok vonatkozásában végbement. Az eredmény minden addiginál nagyobb jólét és bőség volt, amelyet jelentős népességnövekedés követett. A domesztikált állatokat és növényeket, valamint a gazdálkodás ismeretét, mint túlélési csomagot magukkal vivő embercsoportok 2–3 évezred alatt benépesítették egész Európát. Térségünkbe délről érkeztek meg az időszámításunk előtti 6. évezred elején. A világ innentől kezdve végleg megváltozott. Egyre nagyobb embercsoportok éltek egy helyen, a szociális szerveződés szintje egyre emelkedett, a korszak végére a főnöki társadalom feltételei térségünkben is kifejlődtek.

A hazai és nemzetközi neolitkutatás közel ötven évig élt abban a hitben, hogy a balkáni eredetű, korai neolitikus népcsoportok, amelyeknek hagyatékát az Alföld déli részén Körös-kultúra néven foglalták össze, térségünkbe már nem jutottak el. Erre cáfolt rá a tiszaszőlős–domaházai lelőhely, melyet Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megye határán, a Tisza egy holtága mentén találtunk meg 2003-ban. A lelőhelyet tudatos keresés eredményeképpen, egy munkahipotézist tesztelve fedeztük fel. A megnyitott felszínen a Körös-kultúra két gödrét és egy kagylókkal, kerámiadarabokkal sűrűn borított, szabályos, téglalap alakú járószintet tártunk fel, melynek közepén egy tűzhely maradványa is előkerült, és amelyet egy ház helyeként interpretálhatunk. A szomszédos gödörben a Körös-kultúra zsugorított csontvázas temetkezéseit is megtaláltuk. Jelenleg ez térségünk legkorábbi újkőkori lelőhelye. Kora időszámításunk előtt 5 800–5 600-ra tehető. Kiállítási vitrinünk alsó részében Tiszaszőlős–Domaházáról, míg fentebb Kompolt–Kígyósérről mutatunk be érdekesebb leleteket. A korai neolitikus Körös-kultúra hatására térségünkben a középső neolitikum során az Alföldi Vonaldíszes Kerámia (AVK) kultúrája fejlődött ki. A kultúra kompolt–kígyóséri lelőhelye 1994-ben vált ismertté, az M3-s autópálya nyomvonalán végzett ásatásoknak köszönhetően. A Kr.e. 5 300–5 100-ra datálható településen gödröket és sírokat tártunk fel, valamint házakra utaló cölöpök maradványait figyeltük meg. A kiállított, késői vonaldíszes (AVK) kerámiaanyag egy 1,5 m átmérőjű és kb. 1 m mélységű gödörből került elő. Az itt lelt közel harminc darab, jó minőségű, majdnem teljesen rekonstruálható edény egy konyhai készlet maradványaként értékelhető.

KÖZÉPSŐ ÚJKŐKOR Kr.e. 5 500–Kr. e. 5 200 – 3. vitrin

Tágabb térségünk, a Kárpát-medence az időszámításunk előtti 6. évezred közepétől másodlagos kisugárzó centrummá vált. A Délkelet-Európából idáig ható kulturális és migrációs hatásokra egy sajátos kulturális alakulat, a vonaldíszes kerámia kultúrája formálódott ki, amely egy-két évszázad leforgása alatt a kontinentális Európa nagy részére kisugárzott és elterjedt. A Dunától keletre, a Tisza vidékén az Alföldi Vonaldíszes Kerámia (AVK), a Dunától nyugatra a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia (DVK) kultúrája terjedt el. Utóbbi nyugat felé a Duna, majd az Elba, Rajna, Szajna mentén egészen a Párizsi-medencéig követhető nyomon, észak felé pedig a Visztula mentén terjedt tovább, eleinte meglehetősen egységes kultúraként. Az AVK ezzel szemben csak a Kárpát-medence keleti felében és északkeleti perifériáján nyert teret.

Az AVK és a DVK anyagi kultúráinak nem túl markáns különbségei, valószínűleg eltérő etnikai háttérre utalnak, amelyet azonban a DNS kutatások egyelőre nem tudnak kimutatni. A DNS-ek alapján egyelőre csak az látszik tisztán, hogy térségünk vonaldíszes kultúráinak kialakulásában a helyi mezolitikus alapnépesség eleinte nagyon csekély szerepet játszott, azaz a délről érkező jövevények, a neolit telepesek lehettek a kultúra igazi hordozói. Európa első földművelőiről, parasztjairól van itt szó. Ezek döntően marhatenyésztők voltak, de jelentős juhállománnyal is rendelkeztek, a sertések és a kecskék viszont nem mutatnak szignifikáns arányokat. A növényeket illetően a búza, árpa és hüvelyesek képezték a megélhetés alapját. Mindehhez nagy legelőkre és szántókra volt szükség, az erdősülés mértéke azonban a mainál jóval nagyobb volt, így ekkoriban a gazdálkodásra rendelkezésre álló hely az óriási lakatlan területek ellenére is még igencsak limitáltan állt rendelkezésre.

Szűkebb térségünkben az Alföldi Vonaldíszes Kerámia kultúrájának egyik legfontosabb régészeti lelőhelye Füzesabony–Gubakút. Ez a lelőhely 1993-ban, az M3-s autópálya nyomvonalán végzett régészeti terepbejárások során vált ismertté, leletmentésére 1995-ben és 1996-ban került sor. A helyszín Füzesabonytól kb. 2 km-re délkeletre, egy egykori észak-déli irányú patakmeder két oldalán elterülő, 400×100 m nagyságú, enyhén kiemelkedő területen található. A gazdag leletanyag ellenére, a füzesabony–gubakúti ásatás legnagyobb eredményének a településszerkezeti megfigyeléseket tarthatjuk. A lelőhelyen földfelszínre épített cölöpszerkezetes házak nyomai és szabályos, soros rendszerű településszerkezetek kerültek elő, utóbbiak tudatos tervezésre és szigorú tradíciók meglétére utalnak. A házak gödrökkel ellentétes oldalán, a sarkoknál, sírok kerültek elő, vagy egyesével, vagy kisebb csoportokban.

A gödrökből előkerült leletanyag zömét a bekarcolt, esetleg festett mintákkal díszített alföldi vonaldíszes kerámia tízezres nagyságrendű kerámiatöredékei teszik ki. A nagy mennyiségű állatcsont mellett, melyekből eszközöket (tűket, árakat, kanalakat, vésőket, sarlónyelet) is készítettek, sok kőeszköz (balták, vésők, pengék) és ékszer (gyöngy) is előkerült. A termelőgazdálkodást folytató újkőkori népcsoport a gubakúti települést az időszámításunk előtti 5 500-tól 5 200-ig, azaz kb. 300 évig lakta. Egy időben kb. 14 ház állhatott a településen, a lakók létszáma 70–90 fő körül mozoghatott. Füzesabony térségében ekkoriban kiterjedt településhálózattal kell számolni, az egyes településeket és környéküket klánok tarthatták a kezükben.

KÖZÉPSŐ ÉS KÉSŐ ÚJKŐKOR Kr.e. 5 500–Kr.e. 4 500 – 4. vitrin

A füzesabony–gubakúti ásatás leletanyagában különleges jelentőséggel bírnak a kisplasztikák.  Többségük töredékesen maradt ránk, azonban néhány kivételes darab alapján több szobortípus is rekonstruálható: álló és ülő emberalakok, valamint állattestű és emberfejű kompozit szobrok fordulnak elő a leggyakrabban közöttük. Közös jellemzőjük, hogy mindegyiküknek átfúrt, háromszögletű fejük van. Ilyen fejek edények oldalán is megjelentek, részben plasztikusan, részben bekarcolt formában. A fejek valószínűleg szimbolikus jelentést hordoztak: a termékenység női és férfi princípiumait jelenítették meg. A fej részben bikafej, és mint ilyen, férfi attribútum, a háromszög alakú arc és az áll bevágása viszont a női nemi háromszögre is utal. A szemek és a száj az új életet jelképezték, ezáltal a szobor maga a termékenység és az új élet kompozit kifejeződése lehetett. A lelőhely sírjaiban spondylus kagylóból készült ékszerek kerültek elő, gyöngyök és karperecek formájában. A tengeri kagylógyöngyök nagy értéknek számítottak, távolra nyúló kereskedelmi kapcsolatok révén kerültek ide. Ezeket az ékszereket pártaként a fejen, valamint gyöngysorokként a nyakban, a karon, a csuklón és a csípőn viselték. A kagylógyöngyöket mészkő- és márványgyöngyökkel is pótolták, ha nem volt belőlük eredeti. Megmunkálásuk mesteri szaktudásra utal. A kő nyersanyagok között a zempléni obszidián és a mátrai hidrokvarcit dominált. Kiállítási vitrinünk felső részében ezekből a füzesabony–gubakúti tárgyakból látható válogatás. Az itt látható csonteszközök marhabordából csiszolt kanalak.

A vitrin alsó felében az Apc–Berekalja nevű középső újkőkori település fontosabb leletei kerültek bemutatásra. Az apci újkőkori település leletei a dunántúli és az attól nyugatra eső, egészen a Rajna-vidékig terjedő területek leletanyagával mutatnak rokonságot. Apc–Berekalja valójában a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia (DVK) kultúrájának egyik legkeletebbi és egyik legnagyobb lelőhelye. Nagy felületen találtuk meg itt a kultúra hosszú, cölöpszerkezetes házainak nyomait, a telepen eltemetett halottakat és a gazdag leletanyagot tartalmazó gödröket. A 21-es főút szélesítéséhez kapcsolódó 2009-es, majd 2014-es ásatási kampányok során összesen mintegy 700 m hosszú és 30 m széles teleprészlet került itt feltárásra. Bár a település szerkezetét nem ismerjük pontosan, feltételezhető, hogy a feltárt 2 hektár csak keresztmetszete lehet egy jóval nagyobb, akár  20–30 hektárt is meghaladó településnek, amely 8–10 házgeneráción keresztül, közel 400 éven át, Kr.e. 5 400–5 100 között állhatott fenn itt.

A kerámiák felszínére a korszakra jellemző bütyökdíszek, bekarcolt vonalkötegek kerültek, amelyeket gyakran keresztirányú bevagdalással, vagy pontozással, ún. kottafejekkel díszítettek.

A dunántúli és a tiszántúli területek a későbbiekben is eltérő módon fejlődtek tovább. Nyugaton a Lengyel-kultúra területén nagy horizontális telepek és a telepektől elkülönülő, óriási temetők a jellemzőek, ezzel szemben keleten, a Tisza-Herpály-kultúrák területén a nagy horizontális telepek mellett tellek, törmelékrétegekből emelkedő, ember alkotta dombok is létesültek, a temetkezések pedig többnyire házak körül történtek továbbra is. Megyénkből a késő neolitikumból csak néhány Tisza-parti telepet ismerünk, közülük a kisköre–gáti település kivételével kevés említésre méltó ásatási helyszín van, térségünk ekkor elnéptelenedett.