A kémiai gyújtású fegyverek a 19. század elején, a durranóhigany alkalmazásával terjedtek el. A csappantyú egy 4–6 milliméter átmérőjű, apró, kalap alakú, egyik oldalán nyitott rézhenger volt, amit durranóhigannyal töltöttek meg. A csappantyút a lövész a lakatszerkezet lőkúpjára helyezte. A csappantyúra ütő kakas felrobbantotta a durranóhiganyt, aminek szúrólángja begyújtotta a lőportöltetet.

A csappantyús fegyvereket gyorsabban lehetett megtölteni, mint a kovás lakatszerkezetű puskákat, mert a felporzásra már nem volt szükség. A durranóhigany gyújtólángja is erősebb, hatékonyabb volt, mint a kova és az acél által csiholt szikra. Az újrendszerű lakatszerkezet költségei miatt az európai hadseregek mégis viszonylag lassan tértek át erre a fegyverre. A Brit Birodalom 1842-ben vezette be a csappantyús puskát, amelyet a London melletti kisvárosban, Enfiled-ben gyártottak.