Festett reneszánsz címer
Nem ennek az írásnak a feladata, hogy körülírja Mátyás király személyzeti politikáját, és uralmának az európai hatalmi térben való megszilárdításáért, rangjának és szuverenitásának elismertetéséért folytatott küzdelmét. Az viszont biztos, hogy történetünk szereplőjének életútját, karrierjének felívelését ebben az erőtérben tudjuk csak megérteni.
Ippolito I. d’Este / Estei Hippolit ferrarai herceg Mátyás határozott akaratából lett Magyarország legfőbb papi méltósága, esztergomi érsek 1487-ban, s ami a legfurcsább, hogy alig nyolc évesen. A kisfiú a Rómában fiatalon elhunyt Aragóniai János bíborost követte Magyarország legmagasabb főpapi méltóságában, aki viszont Mátyás feleségének, Aragóniai Beatrixnek volt az öccse.
Már az ő kinevezésének pápai jóváhagyása is gondot okozott, mert elődje nem halt meg, hanem elszökött, mondhatni elárulta királyát. De az újabb Beatrix rokon, a még dajkával és játékokat is tartalmazó úti pakkal Magyarországra megérkező unokaöcs (Beatrix nővére, Aragóniai Eleonóra és Ercole d’Este ferrarai és modenai herceg gyermeke) beiktatásának jóváhagyását VIII. Ince pápa – mint egyházi nonszenszt – először egyszerűen visszautasította. Hogy ezt a helyzetet megértsük, hosszadalmas lenne írni arról, hogy az itáliai gazdag, nagyhatalmú családok egymásközti versengése, a jól fizető pozíciók megszerzéséért folytatott furmánykodások miként zajlottak le a háttérben. Miként vetett szemet a pápai udvarban Ascanio Sforza és Rodrigo Borgia az esztergomi, de a majdnem ugyan abban az időben megüresedett nagy jövedelmű egri főpapi székre. De tudjuk, hogy Mátyás és persze Beatrix tombolt dühében, s VIII. Ince nem tehetett mást, minthogy kiállította a kinevezést megerősítő bullát, de természetesen az érsekség egyházi kormányzására egy főpapot rendelt.
Bonfini, Mátyás történetírója, tökéletes ifjúként írja le őt, és e tökélyre ismerünk Raffaello Santi budapesti festményének ifjújában, mely festményről nem olyan régen derítette ki Alessandro Ballarin, a páduai egyetem nagynevű professzora, hogy Ippolito d’Estét ábrázolja bíborosi öltözékben.
(1502-1505 körül, fatábla, olaj, 54 × 39 cm, Budapest Szépművészeti Múzeum)
Olvassuk, miként írja le őt – nem kissé elfogultan – Bonfini, Mátyás királlyal való első találkozását megörökítve:
„Hippolit kedves tekintetű, bájos arcú kilencéves fiúcska volt akkor; kissé hosszú orral, gyönyörű, nagy szemmel, feje, válla, többi tagja csodás kecsességgel illett egymáshoz. Színe rózsás, haja gesztenye, arckifejezése elgondolkodó, több királyi méltóságot, mint gyermeteg csintalanságot sugárzó, mintha minden órában korát meghazudtoló terveken és elmés válaszokon spekulálna. Emellett természete parancsoló és fensőbbséges, inkább nemeslelkűségről, mint alázatosságról tanúskodó. Ha nemes ábrázatára nézel, komolyságot látsz a komorság árnyéka nélkül, feltűnő szépséget hiba nélkül, lábszárai elegáns testalkatot ígérnek.
A szigorú és gondos hercegi nevelés koraérett tekintélyt termett benne. Elméje roppant szellemes, leleményes, annyira fürge és ügyes, hogy sosem találod készületlenül. Beszéde az idő és a hely szerint nyomatékos és világos; ízetlenség sohasem jő ki a száján. Vita közben nemritkán olyan fortélyos, találékony és élénk, hogy ifjúsága ellenére tudós férfiakat is sokszor lenyűgöz az érveivel; a főúri tereferéken tömören és kereken beszél; ha a körülötte levők szórakozásképpen szólásra ingerlik, kerekded válasszal és hathatós érveléssel bárkit lepipál.
Látszik tehát, hogy fényes tettekre született, hiszen nincs e fiúban semmi alantas, semmi kifogásolható. Mintha a hiba árnyékától is távol lenne. Csodás szemérem ragyog benne és mély vallásosság; püspöki szokás szerint naponta elmondja a szent imádságokat, elvégzi az istentiszteletet; annyira utál minden aljasságot, hogy úgy látszik, csakis papságra született. Erkölcsei minden tekintetben fölségesek és szigorú neveltetésről vallanak. Ha Hippolit nevelőjétől engedélyt kap arra, hogy a koraérett komolyság feloldása végett a vele egyívásúakkal játsszon, rendszerint oly jókedvűnek és tréfásnak mutatkozik pajtásai között, hogy azt mondanád, sokáig táplálták attikai sóval. Korát megelőző virtus és fegyelmezettség van benne; sohasem tesz olyat, ami ne haladná meg fiatalságát. Aki csak ránéz, számos aragóniai és estei fejedelemre nézhet rá benne. Mind, aki látja, a remek tulajdonságokból azt jósolja, hogy ha a vég és a kezdet egészen egybevág, dicső nagyúr válik belőle.”
Beatrix elragadtatott anyai szeretet mellett, az esztergomi érseki székben felnövő ifjú hazájában sorra halmozta az egyházi és világi címeket. VI. Sándor pápa 14 éves korában (1493) bíborossá is kinevezte, így egyre gyakrabban tartózkodott Itáliában. Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után azonban úgy Beatrixnek, mint neki megváltozott a helyzete. II. Ulászló – a magyar rendek nyomására – 1497-ben elrendelte, hogy az akkori egri püspökkel, Bakócz Tamással méltóságot cseréljen. Így Bakócz lett Magyarország érseke, Hippolit pedig elfoglalta jól jövedelmező főpapi székét az egri püspökségben.
23 évig volt egri püspök és közben Heves vármegye főispánja. Azonban székhelyén csak ritkán tartózkodott, a hivatal betöltését átruházta alispánjára. A püspöki javak kormányzását leghosszabb ideig Taddeo de Ferrara töltötte be, s egri udvarába egyre többen érkeztek Itáliából, és egri jövedelmének egyre nagyobb hányadát szállították ki Ferrarába.
Hogy miért is aktuális most Hippolito d’Estéről írnunk, s mi az az esemény, amiért olvasóink figyelmébe ajánljuk ezt a témát, az egy, a püspöksége idején az egri vár egyik gótikus tornyára felfestett címer. Ennek történetéről, megtalálásáról, állapotának vészes romlásáról, majd restaurálásáról a következőkben írunk – s reményeink szerint együtt élik át velünk az elfeledett események feltárásának izgalmát.
H. Szilasi Ágota
művészettörténész-főmuzeológus